Teszteltem az NBI-s,és az NBII-es klubokat. Nem újságíróként, sportvezetőként, és bevallom, kicsit úgy, hogy nekem is – pontosabban környezetemnek – jó legyen. Lehangoló és szomorú eredményt kaptam.

Mint azt több alkalommal leírtam, egy Budapesthez közeli település megyei II. osztályban szereplő kicsiny futballklubjánál tevékenykedem. Júliustól én vezetem a felnőtt csapatot, sőt, az óvódásoknak is tartok foglalkozásokat, de lényegében a klub összes ügyes-bajos dolgát én intézem.
Kicsi, amatőr klub vagyunk, szerény anyagi lehetőségekkel. Egy szövetségi döntés nyomán mesterségesen, de kötelezően kellett duzzasztanunk a létszámot – erről egy későbbi cikkemben – így most mintegy 100 gyerek focizik az U7, U9, U11, U14, U19-es korcsoportban, és mellettük ott vannak még a felnőttek.
Mint említettem, kötelezően kell ennyi csapatot indítanunk – na jó, az U14 nem lenne kötelező, de csak nem zavarunk el 15 gyereket, mert az U13 már nem, az ifibe pedig még nem játszhatnak – ahhoz, hogy a felnőtt csapat a magyar futball alulról a második osztályában szerepelhessen.
Persze, az anyagi feltételek ehhez nem igazán adottak, hiszen bár segít az önkormányzat, sőt, Kompp György futball-fanatikus elnök is rengeteget tesz bele a saját pénzéből, még így is igen szerény körülmények között, de lelkesen dolgozunk.
Az egyesület összes játékosa egyetlen, elég rossz minőségű pályán edz, amely a vízhiány miatt – a locsolás díját már nem tudja állni az önkormányzat – néha beton keménységű. De hogy ennél kisebb dolgot is említsek: összesen 24 darab labdánk és 40 darab bójánk van.
Összesen.
Mondhatná valaki, hogy miért nem veszünk labdákat, de ha egy közepes minőségű játékszert is veszek, annak is 3500 forint darabja. 30 darabnál az 100.000 forint.
Ez nálunk lényegében az elképzelhetetlen kiadás.
Arról már nem is beszélve, hogy az U7,U9,U11-es korosztályt most kezdjük versenyeztetni, de még nincs mezünk.
Egy hirtelen, és abszurd ötlettől vezérelve e-mailt küldtem az összes NBI-es, és jó pár NBII-es klub vezetőjének, részletesen leírva, milyen helyzetben is vagyunk.
Bevallom, kértem, mert azt gondolom, kérni nem szégyen.
Nem pénzt, de segítséget.
Leírtam, nagy örömmel fogadnánk minden felajánlást – például egy garnitúra mezt, labdákat, kútfúrást, vagy bármi mást – amivel jobbá tudjuk tenni az edzések minőségét, és javítani tudjuk körülményeinket. Hozzátettem, a pályánkon található kis épület – melyben csupán két öltöző áll a sportolók rendelkezésére – homlokzatára készítünk egy nagy táblát, melyre mindenki neve felkerül, aki idén a klubot támogatta.
És nem azért szeretnénk támogatást kérni, hogy egy kis csapat nagy legyen, hanem azért, hogy az itt focizó gyerekek méltó körülmények között készülhessenek a következő bajnoki mérkőzésre.
A levél aljára odaírtam az én összes elérhetőségemet, az egyesület postacímét, és az egyesület weblapjának elérhetőségét.
Ennek immár két és fél hete.
Tudják hányan kerestek meg?
Sehányan!
Még válaszra sem méltattak.
Senki egyetlen sort sem írt, nem telefonált.
Annyit sem, hogy megkaptuk a levelét, de segíteni nem tudunk.
Hozzáteszem, én lettem volna a legboldogabb, ha valaki csak hív, vagy ír egy e-mailt, vagy adná Isten hozott volna 10-20 új labdát, vagy bármi mást.
Bocsánat, a levél megírása előtt, még nyáron egyetlen ember segített: Varga Endre, aki jelenleg a Vasas ügyvezetője, forgalmazza itthon a Dragon Sport sportszereket. Ő a sajátjából- tehát nem a klubjáéból, hiszen amikor adta, még nem is volt a Vasas ügyvezetője – adott megkülönböztető mezeket edzésre és mérkőzésre.
Rajta kívül senki semmit.
Aki ismer, tudja, ha valakitől érkezett volna valamilyen felajánlás, vagy csak egy e-mail, azt is megosztottam volna ezen az oldalon.
Mert akkor legalább nem lenne olyan negatív ez a teszt.
Mert így kiderült: beszélni tudunk arról, hogy segíteni kell a kicsiket, de amikor tenni is kellene, amikor tényleg segíteni kellene, akkor csend van.
Síri csend.

Fehér György