Az első két szó, amit ma le kell írnom: Mea Culpa.
Tegnap azt írtam, a magyar-svéd meccsnek nem mi vagyunk az esélyesei.
Most megkövetem a magyar játékosokat.
Ha úgy tetszik, bocsánatot kérek tőlük! És egyben gratulálok is nekik.
Az esélyeket tekintve a véleményem nem változott, de.....
Olyat láttam tegnap, amit már régen nem. És amire már régen vártam.
Egy magyar csapatot, amelyik erőn felül küzdött, melynek tagjait nem érdekelte a papírforma, melyet nem vetett vissza az első, meg nem adott, majd a második, kihagyott büntető.
És amelyik akkor tudott győztes gólt rúgni, amikor általában kapni szokott. Az utolsó előtti, vagy épp utáni percben.
Dicsérhetnénk bárkit a magyar csapatban, de felesleges.
Ez a siker - még akkor is, ha Rudolf talán élete legjobb meccsét játszotta, ha Szabics ismét bizonyította, méltatlanul felejtették el éveken keresztül, ha Király ismét úgy védett, mint fénykorában, - a CSAPAT sikere volt. A CSAPATÉ, melybe természetesen beletartozik játékos, edző, masszőr, intéző, szertáros és szövetségi kapitány is.
Azé a csapaté, amely egy embereként védekezett akkor, amikor a svédek jöttek, nagyon jöttek. Azé a csapaté, melynek rutinosabb tagjai pártfogásukba vették a fiatalokat, a válogatottba frissen - egyesek talán kényszerből - bekerült tagjait, akik ezen a meccsen bizonyították, lehet rájuk számítani. Azé a csapaté tagja az utolsó percekben még egy utolsó rohamra indultak, és most győztesen kerültek ki ebből a rohamból. Azé a csapaté, amelyik több mint tíz év elteltével igazi, Európában is magasan jegyzett ellenfelet győztek le tétmeccsen.
És azé a csapaté, melynek tagjai ezzel a győzelemmel ismét örömöt, boldogságot és hitet csempésztek az egyébként nehéz helyzetben lévő emberek lelkébe.
Köszönjük fiúk!
Fehér György
