Labdarúgó válogatottunk a 47. helyen áll a világ-, míg 27. helyen az Európa ranglistán. Ennek köszönhetően a következő világbajnoki selejtezőkben a harmadik kalapba került. Most azzal ne foglalkozzunk, hogy volt idő, amikor az is tragédia volt, ha a második kalapba kerültünk, mert szerintem a magyar futball egyik legnagyobb hibája, hogy a múltból próbálunk megélni. Nekünk még mindig az Aranycsapat az igazi csapat, Puskásékhoz mérünk mindent. Félre értés ne essék, nem annak a tényleg nagyszerű és világverő gárdának az érdemeit akarnám csorbítani, hiszen óriási, amit véghez vittek, de fel kellene lassan ébrednünk: 2011-et írunk, az Aranycsapat pedig 1953-54-ben volt a csúcson. (Egyébként már korábban is volt egy Aranycsapatunk: 1938-ban szintén világbajnoki ezüstérmesek lettünk.)
Szóval a mával, a jelenkor futballjával kell foglalkozni, és ezt figyelembe véve igazán előre lépés, hogy a harmadik kalapba kerültünk. Persze, mielőtt örömtüzeket gyújtanánk, meg kell nézni, mit nyertünk, és mit veszítettünk ezzel az átsorolással. A harmadik kalapban velünk van - így nem lehet az ellenfelünk - Svájc, Izrael, Írország, Belgium, Csehország, Bosznia, Fehéroroszország, Ukrajna. (Ugye, ha most múltba révednénk, bizony mosolyognánk azon, hogy annak örülünk, hogy legalább ezekkel a csapatokkal nem játszunk.) Ám ne feledjük megnézni a negyedik kalapot sem, hiszen ott olyan nemzetek válogatottjait is megtaláljuk, amelyek nemcsak a múltban, de jelenleg is komoly ellenfelei lehetnek csapatunknak. Bulgária, Románia, Lengyelország, Ausztria, Grúzia, Skócia. Egyik mérkőzés sem sétagalopp, nem tuti meccs. Ehhez a hatoshoz jön még Észak-Írország, Albánia, Litvánia - mint lehetséges ellenfél. (Sőt, az ötödik kalapban található csapatok közül bizonyosan nehéz és izzasztó meccs lenne egy Finnország, Lettország, Macedónia, Moldova vagy épp Ciprus elleni összecsapás.)
Tudom, most sokan megköveznek ezek miatt a szavaik, pontosabban csapatok miatt, de ne feledjük: klubcsapataink közül (ahol elméletileg jobb légiósok játszanak, a magyar futballisták helyett) az egyik osztrák, a másik egy kazah, a harmadik pedig a norvég fair play díjas ellen esett ki. Persze, én is tisztában vagyok azzal, hogy nemzeti csapatunk legjobbjai külföldön pallérozódnak, ám ne legyünk álszentek: bár a középpályás sorunkat akár jónak is nevezhetnénk - én ide sorolom Dzsudzsákot is -, védelmünk lényegében nincs, kapusposzton is lyukasak vagyunk és bizony csatárainkért sem kapkodnak Európa élcsapatai.
Egy szónak is száz a vége: örülni kell, hogy előrébb kerültünk, de nem elég a besorolás alapján jobbnak lenni, játékban is fejlődni kell.
Sőt, ott kell a legjobban fejlődni.
Fehér György
