mifocink

Nagyon ritkán fordul elő, hogy ezen az oldalon egy másik lap vagy internetes portál által készített interjút olvashatnak. Ha jól emlékszem, talán egy ilyen alkalom volt. Most pedig itt a második, hiszen a FourFourtwo újságírója Vincze Szabolcs nagyszerű anyagot csinált fiatalkorom egyik kedvencével:

Most volt ötven éves Dzurják József, azaz Csöpi, a sokszoros hazai és külföldi gólkirály, aki jelenleg a Fradi U17-es korosztályának edzéseit irányítja. Élete a futball, még a leukémiát is legyűrte érte, és bennfentesként jól látja a magyar futball hibáit is. Megdöbbentette és csalódással töltötte el Kutasi Róbert öngyilkossága.  A 2014-es vb-re szerinte nincs esélyünk kijutni. Ahhoz kell még egy generáció. A FourFourTwo interjúja.

Csatárként egész életedben harcoltál a pályán a védőkkel. Hogyan tudtad meg pár éve, hogy egy sokkal komolyabb ellenféllel, a leukémiával kell megküzdened?
Egy rutinkivizsgáláson a vérképemmel nem stimmelt valami. Nem sokkal később egy öregfiúk meccsen egyszer csak azt éreztem, hogy nincs erő a lábamban. Visszamentem egy kontrollvizsgálatra és pár nap múlva hívtak, hogy nagy a baj, be kell feküdnöm a kórházba.
Ott derült ki, hogy mi is a bajod pontosan?
Igen, ott mondták, hogy leukémia, rögtön el is indították a kemoterápiás kezelést. Én még ott sem hittem el, hogy ekkora a baj. Bár egy nővér elszólta magát, hogy én hogyhogy a saját lábamon jöttem be, mert ilyen leletekkel már hozni szokták a betegeket. Ráadásul az első kemo nem segített, és a kezelőorvosnő rám is ripakodott, vegyem már végre tudomásul, hogy halálos betegségben szenvedek.
Szerencsére mégis volt megoldás.
A második kezelés nagyon kemény volt, de annak már lett eredménye. Azonban a teljes gyógyuláshoz csontvelő-átültetésre volt szükség, amelyre 2010 októberébenben került sor. A nővérem sejtjeit kaptam meg, megváltozott a vércsoportom is. A transzplantáció után öt héttel hazamehettem és száz napig steril környezetben kellett lennem. Senkinek nem kívánom azokat, amiket átéltem. Azóta viszont minden napot jobban értékelek. Az eredmények bíztatóak, de még sok gyógyszert szedek. Az orvosok szerint öt évnek kell eltelni, hogy kijelentsék, teljesen meggyógyultam. Ezért nem igazán örülnek neki, hogy egy nagy közösségben dolgozom, ráadásul hidegben, szélben, esőben is.
Ez pontosan milyen munkát jelent?
Nyáron kaptam egy lehetőséget a Fraditól, hogy vegyem át az U17-es focicsapatot, és irányítsam a 25-ös keret edzéseit. Ez minden napomat leköti.
Nem először ülsz kispadon. Edzői pályafutásod egyik legérdekesebb epizódja volt a Maldív-szigeteki afférod Kiss Lászlóval.
Nem szívesen beszélek róla...1996-ig kell visszamenni az időben, amikor még játékosként voltam kint, és Temesvári Miklós csapatában játszottam. A szintén ott edzősködő Kiss és Temesvári nem álltak szóba egymással, nekem viszont nagyon jó kapcsolatom volt akkor még Kiss Lászlóval. Mindketten örültünk, hogy a világ túlsó végén szabadnapjainkon magyarul beszélgethetünk valakivel. Kiss László hamarabb jött haza mint én és lenyilatkozta, hogy bajnok lett. Én erről nem tudtam, és mikor engem is megkérdeztek mi volt kint, elmondtam, és külön kiemeltettem, milyen sikert ért el a barátom azzal, hogy ezüstérmes lett. Amikor összefutottunk, itthon nekem esett, hogy miket nyilatkozom én az újságban, mert ő bajnok lett. Én csak annyit mondtam neki: Laci bá’, én ott voltam! Utána megsértődött, és megszűnt minden kapcsolatunk. Tizenkét év múlva, 2008-ban a Maldív-szigetekre szerződtem edzőnek, ő ismét ott dolgozott és mivel tudtam, hogy elkerülhetetlen a mindennapi találkozás, nyeltem egyet és elindultam felé, hogy üdvözlöm. De már messziről kézfenntartással jelezte, hogy nekünk nincs beszélnivalónk. Az első egymás elleni meccs után, mikor hívtak a sajtótájékoztatóra, jeleztem, hogy nem ülök egy asztalhoz olyan emberrel, aki nem fogadja a köszönésemet. Utána bevezették, hogy külön hallgatják meg az edzőket, amiért a többi edzőkolléga nagyon hálás volt nekem. Mindenki döbbenten nézte, hogy itt van két magyar, és úgy néznek át egymáson, mint az üvegen. Aztán két év után hazatértem, és pár hónap múlva jött a betegség.
Ami után viszont újra a futballban maradtál, így nyilván azt is látod, miben vagyunk lemaradva.
Legfontosabb az infrastruktúra, több létesítmény, pálya kell. Ebben még a Fradi is el van maradva, télen egy műfüves pálya jutott több mint tíz korosztályra. Márpedig Magyarországon novembertől márciusig szinte csak műfüvön vagy teremben lehet dolgozni. Nincsenek magyar példaképek sem, mint a mi időnkben, amikor ott voltak Nyilasiék, Törőcsikék. Talán most megmozdul valami, Dzsudzsák, Szalai és Bogdán sikerei láttán. Egyre kevesebb gyerek születik és míg a 60-70-es években mindenki focista akart lenni, ma ez már nem így van.
Erre rátesz egy lapáttal a bundaügy, ami odáig fajult, hogy Kutasi Róbert, a REAC klubigazgatója öngyilkosságot követett el. Jól ismerted?
Labdarugó pályafutásom után, az újságíró-válogatottban alakult ki jó barátság köztünk.  Nem voltunk ugyan napi kapcsolatban Robival, de teljesen ledöbbentem, mikor felhívtak és elmondták, mi történt. Nem akartam elhinni, mert nem olyan embernek hittem, aki erre képes lenne. Főleg családapaként. Igaz, megosztó személyiség volt mindig, de igazi bohém srác is, aki szerette az életet.
Eddig ugyan besültünk a próbálkozásokkal, de szerinted egy külföldi szakember ezen nem segíthetne? Másnak (görögök, oroszok) már sikerült.
Szerintem nem. Azzal nincs bajom, ha külföldi edzőt hoznak a nemzeti csapat élére, de akkor olyat hozzanak, aki edzőként már bizonyított. Nem pedig olyan korábbi neves játékosokat, akik a magyar válogatott kispadján tanulgatják az edzői szakmát, mint korábban Lothar Matthäus vagy Ervin Koeman. Egervári Sándor szerintem kihozta a maximumot az EB selejtezőkön a válogatottból, de azt is látnunk kell, hogy a mostani világranglista helyezésünk (37.) nem a realitást tükrözi. Lehet itt álmodozni, de ennél jobbak egyelőre nem leszünk.
Akkor a világbajnokságra sincs sok esély kijutni?
Nem sok... Van fantázia ebben a fiatal válogatottban, de nem szabad felesleges terhet rakni senkire. Látni kell, nehéz csoportba kerültünk, óriási bravúr lenne, ha a második helyre odaérnénk.
De azért még ugye nincs vége a dalnak?
Nincs, persze. Elindult az akadémiai képzés, az infrastruktúra is fejlődik. Szerintem kell még egy generáció, hogy versenyben legyünk a világgal.
Te kikre emlékszel szívesen ellenfélként és csapattársként?
Nekem nagyon nagy élmény és megtiszteltetés volt abban a diósgyőri csapatban játszani  a nyolcvanas években, ahol olyan legendás játékosok közé kerültem, mint Veréb Gyuri, Oláh Feri vagy Menyhárt Ernő. Volt olyan, mikor az olimpiai válogatottba kilenc játékost adott a Diósgyőr. Később, az első NB I-es meccsem pont a Fradi ellen volt, és sosem felejtem a Borostyán-Dzurják-Fekete csatársort. Már csak azért is, mert ők már nem élnek.
És a Fradi?
Na igen, az Üllői úton egy nagyon jó generáció jött össze, barátok voltunk a pályán és azon kívül is. Rendszeresen összejártunk, a törzsgárdát Zsiborás Gabi, Bánki Dodi, Kincses Sanyi, Topor Anti, Fischer Pali, Dukon Béci, Limperger Zsolt és Simon Tibi alkotta. Ellenfélként Garaba Imrére és Csuhaly Józsefre emlékszem a legélénkebben, ellenük nem szerettem játszani. Kemény védők voltak.
Hogy érzed, kimaradt valami a pályafutásodból?
Nézd, én egy kis faluból indultam, nagy hiányérzetem nem lehet. Már Diósgyőrben is mindig nagyközönség előtt játszottam, azzal pedig gyerekkori álmom is valóra vált, hogy a Fradiban focizhattam. Játszottam az olimpiai válogatottban, 2-1-re megvertük például a Real és Barca sztárokkal teletűzdelt spanyolokat, ahol gólt is szereztem. Egyedül talán egy dolog van, hogy hiába voltam gólkirály, nem sikerült bemutatkoznom a nagyválogatottban.
Van rá magyarázat?
Bertalannál ugyan már keretbe kerültem, sőt kispadra is ülhettem, de később, mikor toronymagasan vezettem a góllövőlistát, Mészöly Kálmánnál már szóba se kerültem. Nem tudom a pontos okokat, de rólam talán az terjedt el, hogy csak gólt tudok lőni, semmi mást. Én erre csak azt tudom mondani, hogy a futballt márpedig arra játsszák.
Vincze Szabolcs