Ha ez az tegnapi, írek ellen mérkőzés tétmeccs lett volna, bizony azon gondolkozhatnánk, hogy nyertünk, vagy veszítettünk-e két pontot ezzel a 0-0-ával.
A csapat ugyanis nem játszott rosszul, ám az első félidőben, és a második játékrész első felében számolatlanul hagyta ki a jobbnál, jobb helyzeteket. Azt sem szabad elhallgatni, hogy volt olyan, amikor az írek kapusa szorosan fogta Fortuna istenasszony lábát, és olyan is, amikor az egyik védő rúgta ki a labdát a gólvonalról.
Ez azonban csak az érem egyik oldala.
A másikon négy-öt, káprázatos Bogdán bravúr van, amely biztosan góltól mentette meg a csapatot. De legalább most nem igazolódott be a futball örök igazsága, miszerint a sok kihagyott helyzetet góllal bünteti az ellenfél.
Az írek egyébként semmi szokatlant nem nyújtottak, játszották az évtizedek óta megszokott, sok futásra, test a test elleni kontaktusra, és nagyon sok beadásra épülő futballjukat.
Ám egyrészről ezt jól játszották, másrészről a meccs utolsó harmadában azért kijött a fizikális különbség, és ekkor már szép számmal dolgozták ki a helyzeteket.
Sokan kérdezték tőlem, miként lehetséges, hogy ez az ír csapat ott lehet az Eb-n., de a válasz egyszerű. Trapattoni mester nem akarta ráerőltetni a gárdára a latinos, olaszos temperamentumot.
Ő alkalmazkodott a környezethez, a futballkultúrához, és nem fordítva, azaz remekül választotta ki azokat a játékosokat, akik tökéletesen tudják játszani.....a saját játékukat.
Nem akart új labdazsonglőröket felfedezni, nem akarta átalakítani a válogatott játékát mondjuk olaszosra.
Egész egyszerűen csapattá gyúrta azt, ami van.
Na de vissza a mérkőzéshez, amelyből bármely csapat kijöhetett volna győztesen, és amely így talán érthetően végződött döntetlenre.
És a barátságos jellegét tekintve legalább nem kell azon gondolkoznunk, hogy nyertünk, vagy veszítettünk-e két pontot ezzel a 0-0-ával.
Fehér György
