Verőfényes hétfői nap volt. Kihasználtam én is: kedvesem édesanyjának vidéki háza körül dolgoztam. Faleveleket söpörtem, virágokat téliesítettem, ablakredőnyt szereltem.
Kellemesen elfáradtam.
Fogalmam sem volt arról, hogy ezen a napon bármi rossz történhet.
Aztán hazaértem, bekapcsoltam a gépet, és az első hír, ami megjelent: Meghalt Albert Flórián.
Fel sem fogtam, nem is értettem miről van szó.
Persze, én is tudtam, hogy a Császár a múlt héten koszorúér műtéten esett, de mint mindenkihez, hozzám is az az információ jutott el, hogy a műtét sikerült, és bár Albert még az intenzíven fekszik, állapota kielégítő.
Aztán jött a hír....
A hír, ami felfoghatatlan, ami megmagyarázhatatlan.
Albert Flórián meghalt.
Elment az egyetlen magyar aranylabdás, a játékos, akit Puskás után igazi világklasszisnak tartottak nemcsak itthon, külföldön is. Persze, sosem próbálhatta ki magát neves, nagy csapatnál, erre abban a rendszerben talán még gondolni sem lehetett. Nem tudjuk, mi lett volna ha eljut mondjuk a Reál Madridba, vagy bármely más, európai topcsapatba.
Azt viszont pontosan tudjuk, mit tett a Ferencvárosért játékosként, majd vezetőként.
Irodájában a fotel a pálya felé volt fordítva, hogy akkor rálásson a játéktérre, ha ott épp nem történik semmi.
Remélem, most azért szégyellik magukat Ferencváros angol befektetői, és a hozzájuk csapódó magyar nyalizók, akik statisztáltak ahhoz, hogy Flóri bácsi irodáját egy fallal zárják el a stadiontól.
Attól a stadiontól, melyet róla neveztek el.
Tán nem véletlen, hogy amikor Kubatov Gábor lett az FTC elnöke, első intézkedése volt, hogy lerombolják a falat. Tudom, hogy Albert bízott abban, hogy megéri azt, amikor az új ferencvárosi stadionban lép majd pályára a csapat.
A sors nem így akarta.
De mindannyian tudjuk: Albert - amikor abbahagyja majd egy kicsit a focit ott fenn, a régi sztárokkal, a régi barátokkal - leül egy felhő szélére, és onnan nézi majd a zöld-fehér fiúkat, ahogy felavatják az új Albert Stadiont.
Mi pedig sosem felejtjük őt
Fehér György
