Felpörögtünk San Marino elleni meccsre. Legalábbis Egervári Sándor szerint. Nos, aki már látott angol harmadosztályú mérkőzést, az bizony össze tudja hasonlítani ezt a „pörgést” és azt a „pörgést”. És annak most igencsak meglehet a véleménye. Nincs mit tenni, be kell ismerni, hogy a mi pörgésünk Európa középmezőnyéhez – tehát nem is az élvonalhoz – képest olyan, mint amikor egy Trabant pörög egy Passathoz képest.
A – szintén a kapitány szerint – lelkesen edző magyar válogatott Egervári „nagyszerű” taktikájának megfelelően ráadásul egy szem csatárral kezdett a világverő hírében álló Luxemburg ellen. Nem is tudom, mire készültünk, hiszen a miniország válogatottja szökő évente nyer meg egy meccset – és idén már legyőzte Szlovákiát. Más kérdés, hogy Tököli Attila így is mennybe mehetett volna, ha nem flegma énjét veszi elő. (Sajnos, olyan is van neki, és bizony, amikor ez az én kerül „hatalomra”, a játékos már-már nagyképűnek tűnik. Talán ezért nem futott be nagyobb karriert külföldön.) Talán kapitányunk is észrevette, hogy ez a meccs jobban hasonlít két, NBII-es, NBIII-as csapat edzőmeccsére, mint egy válogatott összecsapásra, így a második játékrészben már két támadóval rohamoztunk. Szabics Imi – akiről már különböző újságokban százszor leírtam, hogy a válogatottban a helye – köszönte szépen a lehetőséget, és gólt szerzett. Később kiderült, győztes gólt.
Mint azt kapitányunk a mérkőzés előtti időben sugallta, ez a meccs arra jó, hogy a csapat felkészüljön San Marino ellen. Nos, a hercegség csapatát itthon 8-0-ra győztük le, de félő, hogy ha kedden olyan támadójátékot produkálunk, mint Luxemburg ellen, bizony ismét csalódni fog a szurkoló. Félre értés ne essék, nem azt mondom, hogy nem győzzük le San Marinót – ha ez mégis bekövetkezne, a játékosoknak szerintem már haza sem kell jönniük -, de a hazai nyolc gól után a drukker megint azt várja, hogy látványos támadójátékkal verjük meg ellenfelünket. Ebből pénteken két dolog hiányzott: a látványosság és a támadójáték.
Fehér György
